Köszöntő: Bús Balázs polgármester

„Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.”
(Pilinszky János: Apokrif – részlet)

Tisztelt kerületiek!

A történelemkönyvek XX. századdal foglalkozó lapjain gyakran találkozunk a rombolás képeivel. A II. világháborúban megsemmisített lakóházak, hidak utak és munkahelyek rendkívüli károkat okoztak Magyarországnak. Azonban a haláltáborok fizikai és lelki pusztítása, a nácik és nyilasok kegyetlenkedései jelentik azt a jóvátehetetlen veszteséget, melyet több százezer magyar zsidó családdal együtt máig számon tart a magyar nemzeti emlékezet.
Az 1944-es év végének eseményei gyilkosok, hősök és áldozatok közös története. Szándékok, élethelyzetek és véletlenek szövedéke tett egyedivé minden egyes sorsot. Az eddig feltárt korabeli óbudai események alapján Pilinszky szavaival szólva azt mondhatjuk: „Valami rendkívül fontos történt velünk. Egyszerre megéreztük, alkalmunk volt megérezni, hogy jóvátehetetlen botrányt hagytunk magunk mögött. S ha a legszebb jövő állna is előttünk, a legszebb jövő is morális sivataggá válnék, ha nem éreznénk felelősséget azért, ami megtörtént. A szégyenért, a szörnyű szégyenért.
Ugyanakkor jó tudni, hogy az embertelenség napjaiban ott voltak azok az igaz magyarok is, akiknek embersége és tettekre váltott felebaráti szeretete a vészkorszakban az egyedüli reményt jelentette. Embermentő bátorságuk példaként állhat a mai fiatalság előtt.
Ha visszaforgatjuk az idő kerekét, azt láthatjuk, hogy városrészünk helyi társadalmát évszázadok óta az egymással békében élő és együttműködő emberek alkották. Már a városegyesítést megelőzően itt állt, (s áll ma is) Budapest első zsidó imaháza, itt élt a főváros egyik legnagyobb számú zsidó közössége. Ám e békés és nyugodt városrészt is utolérte a II. világháború végének náci és nyilas önkénye, s így lett a szebb napokat látott Bécsi úti téglagyár a budapesti deportálások rettegett gyűjtőhelye.
Amikor a holokauszt-emlékév keretében a III. kerületben megemlékezéseket és programokat tartunk, akkor annak a közel tízezer megkínzott és megalázott honfitársunknak emléke előtt is tisztelgünk, akiket Óbudán ért utol a végzetük.
Hét évtizeddel a holokauszt után azzal az igénnyel állítottuk össze múltidéző programsorozatunkat, hogy abból világosan kitűnjön, miféle sajátos színekkel gazdagította a zsidó közösség településünk társadalmi és kulturális életét. Az óbudai zsinagóga 2010-ben visszaszerezte eredeti funkcióját. Kívánatos lenne, ha ez, a hitélet mellett egyben a szegénységében is tisztességes és békés régi idők reneszánszát jelképezné. Bízom benne, hogy az emlékév méltó megünneplése és közös múltunk indulatoktól mentes feldolgozása új lendületet adhat óbudai és békásmegyeri közösségeink újraépítéséhez, megerősítéséhez.